Kategóriák
Uncategorized

A Sorsok Háza elé

Józsefvárosi pályaudvar – A Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye

“A csönd a legnagyobb kiálltás, 
a nyugalomban a legcikázóbb révület”

 

Weöres Sándor

Azok a gondolatok, melyek Holokauszt témájában megfogalmazódnak messze túlmutatnak az építész, az építészet tárgykörén, még akkor is, ha végső célként egy emlékhely megépítését, azaz egy építészeti mű létrehozását tűzzük is ki magunk elé. A megközelítésben tehát számos történelmi, irodalmi forrást kutattunk fel, melyek részben a történelmi kronológiát, részben pedig a trauma utóéletét, akár személyes megközelítésben dolgozza fel. A magyar holokausztról beszélünk, így azok a klasszikus építészeti utak, melyek – az egyébként széles spektrumban – feldolgozott külföldi előképek nyomán vezet, jelen esetben nem tűnt számunkra minden szempontból hitelesnek. Nem tökéletesen hiteles, mert vagy olyan ország emlékhelyéről beszélhetünk, amely a győztes oldalon, felszabadítóként vett részt az eseményekben, és az odamenekült túlélők és elvesztett hozzátartozóinak tiszteletére, vagy a rettenetes emberiség ellenes trauma emlékére épültek, vagy Németországban megépült emlékhelyről beszélhetünk, ahol szintén eltér kissé a történelmi szemszög is, de lényegesebb, hogy a Holokauszt össztársadalmi feldolgozottsága, múltba épülése és német identitást meghatározó mértéke messze meghaladja a Magyarországit.
Végül arra jutottunk, hogy az emlékhely alapgondolatául szolgáló hátteret saját, magyarországi történelmünket, és azt feldolgozó történelmi, irodalmi és személyes sorsok leírásait felhasználva, az ezekből leszűrt gondolatok mentén próbáljuk kialakítani, hogy saját identitás felé indulva jussunk végeredményhez.
A közös múlt múltként való értelmezése.
Az áldozatok és elkövetők ugyanazon, egyetlen emberi fajba tartoztak, azaz a történeteik csak egymásra épülhetnek, egymás nélkül nem elmesélhetőek, a zsidó és nem zsidó szempont előbb utóbb egyazon emlékezettörténetté kell formálódjon. Németországban mára számos emlékhely épült. A berlini Zsidó múzeum épülete, a számtalan vita után megépített Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékművének betonszarkofág labirintusa, a Terror Topográfiájának emlékhely-múzeuma. Rendkívül fontosak a rekonstruált táborok, Buchenwald, Dachau múzeumai. Ott van Berlinben a Központ a Kitelepítések Ellen (Zentrum gegen Vertreibungen) 2009-ben megnyitott Die Gerufenen című álladó kiállítása, és helyi múzeumok sora, melyek kérlelhetetlen őszinteséggel dolgozzák fel a helyben történteket. Mindez azt mutatja, hogy nácizmus korának és utóéletének, a német társadalom traumatikus emlékezetének nyomai szó szerint megkerülhetetlenül jelen vannak a német mindennapokban.
Magyarországon a Horthy rendszer zárvánnyá lett, távoli múlttá változott Kádár alatt, mely rendszer lehetővé tette, hogy egyetlen közelmúltbeli trauma se jelenhessen meg nyilvánosan. A 44-ben történtek „elfelejtése” volt részben az ára a Rákosi korszakról és 56-ról való csendnek. A gyász betiltásáért, a betiltott múltért pedig, részben azok is hálásak lehettek, akikkel 38 és 45 között történtek rettenetes dolgok, a múlt eltűnése, egyfajta amnézia terápia is volt. Nem esett többé szó Trianonról, a 2. magyar hadseregről, és arról sem, hogy mi történt azokkal a magyarokkal, akik zsidóvá lettek, majd földönfutóvá és végül jórészük koncentrációs táborokban halt meg. A hallgatás, az amnézia terápia lett az államszocializmus alapja, amely folyamatos jelenbe zárta a társadalmat, amely sajnálatos módon húsz évvel a Kádár rendszer után még mindig nem jutott hozzá saját múltjához, melyhez a gyászon, majd katarzison át vezet az út. Tehát a történet, melyet mi Holokausztként ismerünk, csak utólag tűnik a zsidók történetének, mert a 38 és 44/45 között történtek valójában a magyar társadalommal estek meg. Az 1938 és 1945 között a magyar társadalommal történtek jelenünkre nehezedik, a holokauszt emléke ugyanis nem morális kérdés csupán, hanem politikai emlékezetközösséggé válás, tehát egy demokratikus kultúra játékszabályait értő közösség működésének alapfeltétele. A feladat tehát olyan közös nevező, mely elfogadható a társadalom szélesebb rétegei számára, így nyitván utat az emlékezetközösség megformálásához elengedhetetlen kulturális támpontok mentén bejárható ösvényen.

Az építészeti megformálás ezek után determinált. Adott egy épület, mely önmagában jelenlétével állít emléket a deportálások időszakának. A józsefvárosi pályaudvar, mint a koncentrációs táborokba induló szerelvények kiindulási pontja, önmagában is sötét emléket őriz. A kérdés az, hogy a fentiek ismeretében, hogyan lehet ezt a helyet – a vészterhes múlt értékével felruházott műemlék épületet – oly módon megújítani, hogy az alkalmas válaszokat adhasson a magyar társadalom fent kifejtett kérdéseire, önmagában is jelképe, tere lehessen a nemzeti emlékezetközösség kialakulásának. Az emlékhely és oktatóközpont, mint funkció könnyen válhat egy vásári tárlatgyűjtemény színterévé, ezért elengedhetetlenül fontos, hogy maga a helyszín tudjon jelképé válni, az építészetnek önmagában, ha úgy tetszik üresen is tudnia kell közvetíteni az üzenetet, hogy aztán a jelenleg még nem pontosan ismert kiállítási anyag ennek erősítő kifejtésévé válhasson. Ennek kiváló példája a Terror Háza épületét az Andrássy út idilli épületsorába besimulni nem megengedő épület méretű gyászkeret.
A holokauszt magyar társadalom általi feldolgozatlansága, a politikai, nemzeti, érzelmi és személyes élmények és emlékek által befolyásolt látásmód zavarának vizuális megjelenítésére egy másik művészeti ág, a képzőművészetből vett analógiával a Museum Of Modern Art tulajdonában lévő Gerhard Richter 18. Oktober, 1977 című, tizenöt festményből álló műalkotását vettük. A képsorozat kiinduló „témája” négy aktivista, terrorista (Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Holger Meins, Ulrike Meinhof) tevékenységének befogadás története, illetve e recepciótörténet ábrázolhatósága volt. Valamennyi képen szürkésfekete homály uralkodik, az arcvonások, a tárgyi kontúrok, az összetettebb formák sohasem élesek, és sokszor szinte teljesen kivehetetlenek. Richter értelmezésében mindez a tiszta és határozott politikai állítások kikezdhetőségére utal. Richter képsorozatának gondolat- és látványvilága több évtized óta meghatározza a politikai aktivizmus vizuális megjeleníthetőségéről szóló vitát. A képein uralkodó szürkésfekete homály pedig egyaránt utal a kulturális, politikai emlékezet megalkotásának nehézségeire és a megörökítők, az emlékezők szubjektív szenvedélyeire. Olyan módosító faktorokra, amelyek a még pontosnak vélelmezett felvételeket is könnyen elhomályosíthatják.
A Pályaudvar épülete mai napig áll, élesen, határozottan, azonban jelentéstartalmát tekintve teljesen semleges. A Richter féle gondolatmeneten végighaladva, ahol ugyanis a festményei alapjául szolgáló dokumentarista, azaz tű éles rendőrségi felvételeket festette át bizonytalan kontúrú elmosódott képekké, az épület megjelenését fogjuk hasonlóan átértelmezni. Mindezt úgy, hogy magát a műemléket, mely jelen esetben már nem is annyira az építészeti örökség, mint a történelmi események emlékeként jelenik meg, nem változtatjuk meg külső megjelenésében, hanem az épület elé húzunk egy olyan függönyt, mely részben áttetsző, de a mögötte lévő kontúrokat kellőképpen elmossa.
Az épület ott lesz, de kissé bizonytalanul, átsejlik a szűrőn, jelképezvén egyben múlt szubjektív emlékezetének elhomályosuló részleteit és a magyar társadalom trauma feldolgozásával kapcsolatos korábbi némaságát, az azt fedő bizonytalan ködöt. Ez a beismerés lehet a kezdete egy olyan össztársadalmi kibeszélésnek, melynek távoli végpontján a konszenzus és a Holokauszt magyar nemzeti múltba ágyazódása van. Hetven évvel a tragikus események után itt az ideje beismerni, hogy az ami 44/45ben és az azt megelőző években történtek nemcsak a zsidóság hanem magyarok történelme is, hiszen az áldozatok és az elkövetők egyazon nemzet fiai voltak. Ez az a megközelítés, ahol az épület fizikai megközelítése során a látogatót is ezen a homályon áttörve vezeti fel a mementóként megmaradt műemlék falai közé, elsőként tehát ezt a ködöt, saját magunk korlátait és látásmódját kell átlépnünk, hogy egy tiszta új kezdet irányába indulhassunk. Az épületet egy rozsdás fémrács szűrővel borítanánk, takarnánk. Ennek praktikus oldala, a műemlékkel való finom viszony, mely az elé tett réteg által műemlékként tiszteletben tartva, de összképében mégis drámaian megváltozva tud megjelenni. A vertikális acél installáció rozsdás felületével, azaz elmúlást jelképező anyagával, érzékletesen tud a szögesdrótok mögé kényszerített világ és egy az anyagon átszűrődő új értelmű szövetség kettős jelentésű hálójaként is megjelenni. Az műemlék épület homlokzatához ezen felül nem adunk új részeket, csak annak eredeti, hozzáépítésektől megszabadított formájában rekonstruáljuk. A pályaudvar épületét kiszabadítjuk az utólagos hozzáépítések béklyóiból, az előtte lévő teret, az épület funkciójának és jelentőségének megfelelő helyzetbe hozzuk. Az épület belsejének kialakítása a következő lépés, melynek előcsarnokára fektetnénk különös hangsúlyt, részben a már említett kiállítási anyag jelenleg ismeretlen tartalma, illetve annak esetenként amúgy is változó jellege miatt, de elsősorban azért, mert lehetőséget is kell adnunk a látogatóknak arra, hogy a belépést követően egy újfajta megközelítésben újragondolhassák a magyar történelem e vészterhes részét.

A belsőben hófehér világot képzeltünk el, mely a padlótól a falon át a mennyezetig homogén világosságba borítja a teret. A tér maga az „őszinteség falával borított” egyfajta purgatórium, a Nemzeti Emlékezet Csarnoka, ahol a látogató saját maga tud nyomot hagyni. Nem annyira a bűnbocsánat, vagy feloldozás, mint inkább a trauma vagy a kiállítás kapcsán megfogalmazott gondolatok szoba méretű megjelenítőjeként működne. A falakra, ameddig a látogatók elérnek, mindenki írhatna, speciális digitális technikával és a „fal” megjegyezné az üzenetet, melyet elraktározna, majd a szoba különböző részein, megjelenítene. Ezek az üzenetek, gondolatok, rajzok, azok a személyes nyomok, melyeket a látogatók hagynak maguk után, idővel feldolgozhatóak lennének, de önmagukban is egy interaktív installációként a nemzeti párbeszéd vizuális megjelenítéseként működne, akár a kiállítás megtekintése előtt, akár utána kerültek oda. Ez a kiállítás látogatóit passzívból aktív résztvevővé változtatja, a kívülállást megszüntetve, a téma idegenségét, az elfogadást és az együttérzést pedig erősítve, mert saját identitásunkról nyomot hagyni fontos és izgalmas kötelességünk, legyen az személyes, vagy közösségi, nemzeti, vagy nemzetiségi, zsidó vagy magyar, végül mindannyian egy közösséget, Magyarországot erősítjük.

Reisz Ádám

 

Kategóriák
Uncategorized

Érintésmentes építészet

Post Corona Architecture.

A vizbű veszi ki a zoxigén.” Szalacsi Sándor

Mikor a fenti mondat végigszaladt a hazai internet rétegein, mindannyian jót derültünk rajta. Micsoda hülye épít bunkert a kert végében, atomtámadástól és zombi-apokalipszistől rettegve?

Üdvözöljük 2020-ban.

Íme, Szalacsi úr bunker építő szomszédja végre megelégedetten könyökölhet(ne) a falusi kocsma pultjára, hogy kisfröccs-prófétaként kijelenthesse: Na ugye, megmondtam.

Kár, hogy a kocsma is bezárt a világon végigsöprő járvány miatt. (Utóbbi eshetőséggel valószínűleg nem számolt, mert akkor nem „30-300ezer” literes víztartályra pazarolja el a drága pénzt a borospince helyett)

Számos film és könyv foglalkozik a világ vége, az emberi civilizációt elsöprő külső erők okozta megpróbáltatásokkal. Ezekben rendszerint valaki, vagy valakik megmentik a világot, vagy építenek maguknak egy újat, biztonságosat, néha elszigetelve magukat a külső környezet halálos veszélyeitől.

Eddig mindezt kellemes borzongással figyelhettük a takaró alól, az elnéptelenedett nagyvárosi utcák csak a trükkmesterek és szuperszámítógépek CGI technikájának köszönhetően tárultak a szemünk elé. Ma viszont elég kinézni az ablakon.

Aztán a.) a film itt véget szokott érni, vagy b.) happy end. A valóságban c.) lesz. Ez sajnos kevéssé van kidolgozva.

A járvány jelen tudásunk szerint nem fogja az emberiség, a civilizáció végét jelenteni és idővel az utcák ismét megtelnek élettel. Más kérdés, hogy nagy valószínűséggel már nem úgy fogunk tekinteni a dolgainkra, egymásra ahogy előtte. Hogy csak egyet említsek, Európa nagyvárosai sorra tiltották be az iszlám burka és nikáb viselését, mára pedig van ahol kötelezővé tették az egészségügyi maszkokat. Milyen gyorsan más lett a fontos és ma már azoktól rettegünk, akik nem takarják el az arcukat.

Allah mosolyog a fellegek felett és Dubai divatházakban már fejlesztik az FFP3-as nagyvárosi csadort a 2021-es tavaszi idényre miközben Európában a Chanel fertőtlenítőszerre és legjobb esetben is illatosított wc papírra kénytelen átállni.

Röhögünk a Mari nénin a három köbméter gurigával a szatyrában, ki gondolta volna, hogy az emberek ilyen gyorsan lepárolják a leglényegesebb szükségleteiket lisztre és klotyózásra.

Örülhetünk, hogy megvan a globális válasz a feszítő kérdésre, hogy mi az a két dolog amit magaddal vinnél egy lakaltlant szigetre. Azonban adódik a kérdés, hogy hogyan fog kinézni a világ a járvány elmúltával, a következő elkerülhetetlennek tűnő, talán még halálosabb járványra készülve.

(A sok bizonytalanság mellett budi papír már biztos kitart addig.)

Hogyan változtatja meg mindez a gazdaságot, az országhatárokat nem ismerő üzleti és magán rutinokat. Mi lesz a közösségi ügyekkel, közösségi terekkel, közlekedéssel, autómegosztással… Pár hete amikor beültél a MOL-Limoba fel sem merült benned, hogy a nubuk-bőr sofőrkesztyűt egészségügyi és higiénés gumikesztyűre cseréld miközben kétségbeesve egy ujjal próbálod törölgetni alkoholos kendővel az autó belsejét.

Akárhová nyúlunk, azt vesszük észre, hogy az utóbbi évek jónak tűnő megoldásai, legyenek azok környezetvédelmi, vagy a közösségi együttgondolkodást, minőségibb emberi létet, kreativitást segítő elemei hirtelen legalábbis megkérdőjelezhetőek lettek.

Mindezekből adódik, hogy az épített környezetünkre is hatással lesz, hatással kell legyen ez az emberiséget önámító álmából üvöltő szirénával ébresztő pandémia. Nemcsak a tömött láb és légtér nélküli fapados repülős római hétvégi kiruccanásokra, a ki tudja előttünk ki használta arbnb lakásokra, de a mindennapi környezetünk épített elemeire is ki fog hatni a tudat, hogy saját magunk és családunk egészsége nem fontosabb, mint a kényelmünk.

Szóval ha azt vesszük, az építészetnek azonnal reagálnia kellene egy teljesen új, ismeretlen kérdéssorra. De tulajdonképpen még a kérdések sincsenek rendesen megfogalmazva, hogy akkor most mi van, mi lesz?

Az biztos, hogy aki most építkezik az több okból is elbizonytalanodik. Nyilvánvalóan elsőként azért, mert senki nem tudja, hogy a gazdasági recesszió milyen mértékben fogja befolyásolni a jövőjét és az előtte álló beruházásokra költött pénz megtérül-e, a finanszírozására beütemezett források nem csupán délibábok e, vagy, hogy a létrehozott érték vajon valóban arányban lesz e a ma még optimistán belefektetett tőkével.

Mindannyian folytatjuk azt, amit két-három hete még teljes magabiztossággal csináltunk a munkákban, ugyan otthonról, de úgy teszünk mintha a járvány csak múló akadály lenne, holott lássuk be a magabiztosságunk inkább egy reflex, és valójában a levágott fejű, de még rohangászó csirkére hasonlítunk. „Egyezzünk ki döntetlenben” cseng a fülünkbe a Gyalog-galopp levágott kezű és lábú párbajozó lovagja.

Ráadásul nem nehéz belátni, hogy az emberiség legnagyobb hatalmú (esetenként megválasztott) vezetői idióták, nincsenek sokkal előrébb mint az elején idézett Szalacsi úr. Elég a fotóikat egymás mellé rakni, de ha megszólalnak, az sokat ront az helyzeten. Trump legutóbb azt „nyilatkozta”, hogy a sima sál jobb, mint az egészségügyi maszk, hiszen vastagabb. Igaz, a nyilatkozat szót régen többre használtuk, mint amikor a kocsmában az ötödik sör után a elismételt fontos mondat közepébe egy öblös böfögés csúszik. Nos. Ezek után nyilvánvaló reakció, hogy az ember önállóan igyekszik megoldani, vagy legalábbis javítani az esélyeit, ha a „világra” már nem számíthat.

Mint látjuk a válság-vásárláson, az ember attól fél, ha nincs mit enni, nincs mivel kitörölni a seggét, és egyes szerencsétlenebb klímájú helyeken talán attól is, hogy megfagy és mivel a sálat már elhasználta maszknak, így kénytelen fűteni.

A szigetként, vagy teljesen önellátóan megoldott energiaellátás tipikus válsághelyzet reakció. Amikor annak idején a sunyikutya fejű Putyin elvtárs mosolyogva elkezdte tekergetni a gázcsapot, természetesen elfele, egyre többen igyekeztek válaszokat kapni a gáztól való függetlenségre. Azóta az egyébként is korszerűbb és környezetkímélőbb hőszivattyúk betervezése sokkal magától értetődőbb, mégha drágább is egy ilyen szerkezet. Aki ezt nem engedheti meg magának, az meg igyekszik egyszerűbb alternatívákat betenni a gáz mellé, a kandallótól a napelemes rendszerig.

Az önellátás igényét azonban új szintre emeli a kihívás, hogy adott esetben ki se léphetünk az utcára, mert veszélyes, vagy egyszerűen tilos. A kutyafejű, narancsarcú vezetőink persze nyugtatgatnak, hogy majd gondoskodnak rólunk, de azért nem meglepő, hogy az építésztől is választ vár majd a jövő építtetője erre a kérdésre.

Nem mindenkinek van otthon saját gazdasága ahol megtermeli az elemi élelmiszert. Akinek van, az a jövő tehetős embere. A szegény gazdagok meg majd felszántják a budai hegyoldalban a luxusvillák oldalában minimál sítlusú japán kertjeiket, hogy paradicsompalántának és pityókának helyet szorítsanak. Na jó a nagyon gazdagok, talán sima krumpli helyett majd édesburgonyát ültetnek.

Röhögsz mi? Pedig négy hete nem tudtad elképzelni, hogy nem tudsz elutazni a hatezerért vett repjegyeddel a Barca meccsre, mert se meccs, se repülő, se szabad mozgás nem lesz.

Az önellátás igénye mindenesetre egyre erősebben jelen lesz. Lehet, hogy ez másképp, valamilyen tartalékok képzésében fog jelentkezni, és aki teheti hűtő pincét, vermet, kamrát épít magának. A garázsból kiáll az autóval, és berendezi élelmiszerraktárnak.

Mennyivel előttünk járt Szalacsi úr, aki még arra is gondolt, hogy a vízbű veszi majd ki az oxigént.

Az önellátás után a funkcionális sokk amire építészként választ kell adjunk. Felmerül a kérdés, hogy a tervezett épületnek funkcionális elemei tudnak e megnyugtató válaszokat adni azokra a kihívásokra amit a felsejlő új világ jelent.

Egy társasház bejárata, a postaláda, lépcsőházban a villanykapcsoló, a lift gombjai. Fújj, ezek mind undorító, legfeljebb bottal nyúlok hozzá építészeti elemekké váltak.

A megoldás persze lehet mindenféle érintésmentes kütyüknek a bevezetése, és rövid távon a fotocella, hangvezérlés fejlesztők, jelenlét érzékelő okosbaszok gyártói örülhetnek, hiszen hirtelen nincs jobb ötlet ezeknek az egyik pillanatról a másikra kritikussá váló dolgoknak a kezelésére.

Azonban ezek gyógytapaszok csak. A jövő youtube video sztárjai a nem működő fotocellák előtt kalimpáló lúzerek, a liftben rettenetesen anyázó, hangvezérléssel vitatkozó humanoidok, vagy a kétségbeesetten a pszichológusnál panaszkodó önértékelési válságban fetrengők, akiket a még jelenlét érzékelő sem érzékelt.

Szóval hamarosan ennél jobb válaszokat is kell tudjunk építészként adni ezekre a kérdésekre.

Ahogy a repülők elképzelhetetlenül a földön maradtak, úgy a ma elképzelhetetlen eddigi fejleszési irányok radikális változásával is lehet, hogy szembe kell nézzünk, azaz a social distance-t a living distance-ra kiterjesztve például a lakásokat egymástól elkülönültebben megoldva. A nagy lakótömb fejlesztések, sűrű beépítések legalábbis bizalmatlanságot szülhetnek a jövő ingatlanvásárlóiban és a jelen nagy presztízsű beépítései hamar elértéktelenedhetnek. Logikus válasz lenne ismét, hogy az emberek kiköltöznek a város mellé, házba. Ráadásul mindezt úgy, hogy valószínűleg be se kell majd járjanak dolgozni, így az ingázás problémája is megoldódik, mert a vállalatok épp most jönnek rá, hogy a homo-office is hatékony lény, és nem kell neki annyi irodateret fenntartani.

A belvárosi irodák potenciális veszélyzónákká válnak, ami eddig elegáns presztízs volt, elavult fertővé lesz. És ha egy cég válsághelyzetben is fenn akarja tartani a működöképességét, nem engedheti meg magának,hogy utaztassa a munkavállalói nagyobbik részét.

Számos technikai megoldás is feltehetően alapértelmezetté válik majd. Hosszan tartó fotokatalitikus higiénés bevonatra költ majd az átlagember, remélhetőleg a hamvas barack (értsd híg-hányás) színű előre kevert falfesték helyett, hogy valami előnyünk is legyen mindebből.

A komfort szellőzések talán jobban elterjednek, hiszen így részben szűrhető lesz a levegő az otthonunkban. Az előszoba, a zsilip, ahol akár kezet is lehet majd mosni, pedig nem feltétlenül lesz áldozata a design orientált tervezési koncepcióknak.

Hogyan lehet beengedni a hosszú sorokban kígyózó turistákat a Pradoba úgy, hogy közben ne tüsszentsen senki se? Hogyan lehet üvölteni a Magyar-Albánon, hogy ria-ria, úgy hogy a frissen felavatott Puskás Aréna székeinek felét a social distance miatt nem szedik ki? Vagy átállítják a vénaszkennert és kis virológusok dolgoznak majd a jegyszedők helyén?

Az éttermekben fele asztal fér majd el, vagy a maszk alá csempésszük be a borban párolt jávai sügért?

Sorolhatnánk a kérdéseket, miközben, ahogyan a vírus is napok alatt forgatta fel az ismert világunkat, már rég a megoldásokat kellene bedolgozzuk a (konyha)asztalon lévő terveinkbe.