A Sorsok Háza elé

Józsefvárosi pályaudvar – A Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye

“A csönd a legnagyobb kiálltás, 
a nyugalomban a legcikázóbb révület”

 

Weöres Sándor

Azok a gondolatok, melyek Holokauszt témájában megfogalmazódnak messze túlmutatnak az építész, az építészet tárgykörén, még akkor is, ha végső célként egy emlékhely megépítését, azaz egy építészeti mű létrehozását tűzzük is ki magunk elé. A megközelítésben tehát számos történelmi, irodalmi forrást kutattunk fel, melyek részben a történelmi kronológiát, részben pedig a trauma utóéletét, akár személyes megközelítésben dolgozza fel. A magyar holokausztról beszélünk, így azok a klasszikus építészeti utak, melyek – az egyébként széles spektrumban – feldolgozott külföldi előképek nyomán vezet, jelen esetben nem tűnt számunkra minden szempontból hitelesnek. Nem tökéletesen hiteles, mert vagy olyan ország emlékhelyéről beszélhetünk, amely a győztes oldalon, felszabadítóként vett részt az eseményekben, és az odamenekült túlélők és elvesztett hozzátartozóinak tiszteletére, vagy a rettenetes emberiség ellenes trauma emlékére épültek, vagy Németországban megépült emlékhelyről beszélhetünk, ahol szintén eltér kissé a történelmi szemszög is, de lényegesebb, hogy a Holokauszt össztársadalmi feldolgozottsága, múltba épülése és német identitást meghatározó mértéke messze meghaladja a Magyarországit.
Végül arra jutottunk, hogy az emlékhely alapgondolatául szolgáló hátteret saját, magyarországi történelmünket, és azt feldolgozó történelmi, irodalmi és személyes sorsok leírásait felhasználva, az ezekből leszűrt gondolatok mentén próbáljuk kialakítani, hogy saját identitás felé indulva jussunk végeredményhez.
A közös múlt múltként való értelmezése.
Az áldozatok és elkövetők ugyanazon, egyetlen emberi fajba tartoztak, azaz a történeteik csak egymásra épülhetnek, egymás nélkül nem elmesélhetőek, a zsidó és nem zsidó szempont előbb utóbb egyazon emlékezettörténetté kell formálódjon. Németországban mára számos emlékhely épült. A berlini Zsidó múzeum épülete, a számtalan vita után megépített Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékművének betonszarkofág labirintusa, a Terror Topográfiájának emlékhely-múzeuma. Rendkívül fontosak a rekonstruált táborok, Buchenwald, Dachau múzeumai. Ott van Berlinben a Központ a Kitelepítések Ellen (Zentrum gegen Vertreibungen) 2009-ben megnyitott Die Gerufenen című álladó kiállítása, és helyi múzeumok sora, melyek kérlelhetetlen őszinteséggel dolgozzák fel a helyben történteket. Mindez azt mutatja, hogy nácizmus korának és utóéletének, a német társadalom traumatikus emlékezetének nyomai szó szerint megkerülhetetlenül jelen vannak a német mindennapokban.
Magyarországon a Horthy rendszer zárvánnyá lett, távoli múlttá változott Kádár alatt, mely rendszer lehetővé tette, hogy egyetlen közelmúltbeli trauma se jelenhessen meg nyilvánosan. A 44-ben történtek „elfelejtése” volt részben az ára a Rákosi korszakról és 56-ról való csendnek. A gyász betiltásáért, a betiltott múltért pedig, részben azok is hálásak lehettek, akikkel 38 és 45 között történtek rettenetes dolgok, a múlt eltűnése, egyfajta amnézia terápia is volt. Nem esett többé szó Trianonról, a 2. magyar hadseregről, és arról sem, hogy mi történt azokkal a magyarokkal, akik zsidóvá lettek, majd földönfutóvá és végül jórészük koncentrációs táborokban halt meg. A hallgatás, az amnézia terápia lett az államszocializmus alapja, amely folyamatos jelenbe zárta a társadalmat, amely sajnálatos módon húsz évvel a Kádár rendszer után még mindig nem jutott hozzá saját múltjához, melyhez a gyászon, majd katarzison át vezet az út. Tehát a történet, melyet mi Holokausztként ismerünk, csak utólag tűnik a zsidók történetének, mert a 38 és 44/45 között történtek valójában a magyar társadalommal estek meg. Az 1938 és 1945 között a magyar társadalommal történtek jelenünkre nehezedik, a holokauszt emléke ugyanis nem morális kérdés csupán, hanem politikai emlékezetközösséggé válás, tehát egy demokratikus kultúra játékszabályait értő közösség működésének alapfeltétele. A feladat tehát olyan közös nevező, mely elfogadható a társadalom szélesebb rétegei számára, így nyitván utat az emlékezetközösség megformálásához elengedhetetlen kulturális támpontok mentén bejárható ösvényen.

Az építészeti megformálás ezek után determinált. Adott egy épület, mely önmagában jelenlétével állít emléket a deportálások időszakának. A józsefvárosi pályaudvar, mint a koncentrációs táborokba induló szerelvények kiindulási pontja, önmagában is sötét emléket őriz. A kérdés az, hogy a fentiek ismeretében, hogyan lehet ezt a helyet – a vészterhes múlt értékével felruházott műemlék épületet – oly módon megújítani, hogy az alkalmas válaszokat adhasson a magyar társadalom fent kifejtett kérdéseire, önmagában is jelképe, tere lehessen a nemzeti emlékezetközösség kialakulásának. Az emlékhely és oktatóközpont, mint funkció könnyen válhat egy vásári tárlatgyűjtemény színterévé, ezért elengedhetetlenül fontos, hogy maga a helyszín tudjon jelképé válni, az építészetnek önmagában, ha úgy tetszik üresen is tudnia kell közvetíteni az üzenetet, hogy aztán a jelenleg még nem pontosan ismert kiállítási anyag ennek erősítő kifejtésévé válhasson. Ennek kiváló példája a Terror Háza épületét az Andrássy út idilli épületsorába besimulni nem megengedő épület méretű gyászkeret.
A holokauszt magyar társadalom általi feldolgozatlansága, a politikai, nemzeti, érzelmi és személyes élmények és emlékek által befolyásolt látásmód zavarának vizuális megjelenítésére egy másik művészeti ág, a képzőművészetből vett analógiával a Museum Of Modern Art tulajdonában lévő Gerhard Richter 18. Oktober, 1977 című, tizenöt festményből álló műalkotását vettük. A képsorozat kiinduló „témája” négy aktivista, terrorista (Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Holger Meins, Ulrike Meinhof) tevékenységének befogadás története, illetve e recepciótörténet ábrázolhatósága volt. Valamennyi képen szürkésfekete homály uralkodik, az arcvonások, a tárgyi kontúrok, az összetettebb formák sohasem élesek, és sokszor szinte teljesen kivehetetlenek. Richter értelmezésében mindez a tiszta és határozott politikai állítások kikezdhetőségére utal. Richter képsorozatának gondolat- és látványvilága több évtized óta meghatározza a politikai aktivizmus vizuális megjeleníthetőségéről szóló vitát. A képein uralkodó szürkésfekete homály pedig egyaránt utal a kulturális, politikai emlékezet megalkotásának nehézségeire és a megörökítők, az emlékezők szubjektív szenvedélyeire. Olyan módosító faktorokra, amelyek a még pontosnak vélelmezett felvételeket is könnyen elhomályosíthatják.
A Pályaudvar épülete mai napig áll, élesen, határozottan, azonban jelentéstartalmát tekintve teljesen semleges. A Richter féle gondolatmeneten végighaladva, ahol ugyanis a festményei alapjául szolgáló dokumentarista, azaz tű éles rendőrségi felvételeket festette át bizonytalan kontúrú elmosódott képekké, az épület megjelenését fogjuk hasonlóan átértelmezni. Mindezt úgy, hogy magát a műemléket, mely jelen esetben már nem is annyira az építészeti örökség, mint a történelmi események emlékeként jelenik meg, nem változtatjuk meg külső megjelenésében, hanem az épület elé húzunk egy olyan függönyt, mely részben áttetsző, de a mögötte lévő kontúrokat kellőképpen elmossa.
Az épület ott lesz, de kissé bizonytalanul, átsejlik a szűrőn, jelképezvén egyben múlt szubjektív emlékezetének elhomályosuló részleteit és a magyar társadalom trauma feldolgozásával kapcsolatos korábbi némaságát, az azt fedő bizonytalan ködöt. Ez a beismerés lehet a kezdete egy olyan össztársadalmi kibeszélésnek, melynek távoli végpontján a konszenzus és a Holokauszt magyar nemzeti múltba ágyazódása van. Hetven évvel a tragikus események után itt az ideje beismerni, hogy az ami 44/45ben és az azt megelőző években történtek nemcsak a zsidóság hanem magyarok történelme is, hiszen az áldozatok és az elkövetők egyazon nemzet fiai voltak. Ez az a megközelítés, ahol az épület fizikai megközelítése során a látogatót is ezen a homályon áttörve vezeti fel a mementóként megmaradt műemlék falai közé, elsőként tehát ezt a ködöt, saját magunk korlátait és látásmódját kell átlépnünk, hogy egy tiszta új kezdet irányába indulhassunk. Az épületet egy rozsdás fémrács szűrővel borítanánk, takarnánk. Ennek praktikus oldala, a műemlékkel való finom viszony, mely az elé tett réteg által műemlékként tiszteletben tartva, de összképében mégis drámaian megváltozva tud megjelenni. A vertikális acél installáció rozsdás felületével, azaz elmúlást jelképező anyagával, érzékletesen tud a szögesdrótok mögé kényszerített világ és egy az anyagon átszűrődő új értelmű szövetség kettős jelentésű hálójaként is megjelenni. Az műemlék épület homlokzatához ezen felül nem adunk új részeket, csak annak eredeti, hozzáépítésektől megszabadított formájában rekonstruáljuk. A pályaudvar épületét kiszabadítjuk az utólagos hozzáépítések béklyóiból, az előtte lévő teret, az épület funkciójának és jelentőségének megfelelő helyzetbe hozzuk. Az épület belsejének kialakítása a következő lépés, melynek előcsarnokára fektetnénk különös hangsúlyt, részben a már említett kiállítási anyag jelenleg ismeretlen tartalma, illetve annak esetenként amúgy is változó jellege miatt, de elsősorban azért, mert lehetőséget is kell adnunk a látogatóknak arra, hogy a belépést követően egy újfajta megközelítésben újragondolhassák a magyar történelem e vészterhes részét.

A belsőben hófehér világot képzeltünk el, mely a padlótól a falon át a mennyezetig homogén világosságba borítja a teret. A tér maga az „őszinteség falával borított” egyfajta purgatórium, a Nemzeti Emlékezet Csarnoka, ahol a látogató saját maga tud nyomot hagyni. Nem annyira a bűnbocsánat, vagy feloldozás, mint inkább a trauma vagy a kiállítás kapcsán megfogalmazott gondolatok szoba méretű megjelenítőjeként működne. A falakra, ameddig a látogatók elérnek, mindenki írhatna, speciális digitális technikával és a „fal” megjegyezné az üzenetet, melyet elraktározna, majd a szoba különböző részein, megjelenítene. Ezek az üzenetek, gondolatok, rajzok, azok a személyes nyomok, melyeket a látogatók hagynak maguk után, idővel feldolgozhatóak lennének, de önmagukban is egy interaktív installációként a nemzeti párbeszéd vizuális megjelenítéseként működne, akár a kiállítás megtekintése előtt, akár utána kerültek oda. Ez a kiállítás látogatóit passzívból aktív résztvevővé változtatja, a kívülállást megszüntetve, a téma idegenségét, az elfogadást és az együttérzést pedig erősítve, mert saját identitásunkról nyomot hagyni fontos és izgalmas kötelességünk, legyen az személyes, vagy közösségi, nemzeti, vagy nemzetiségi, zsidó vagy magyar, végül mindannyian egy közösséget, Magyarországot erősítjük.

Reisz Ádám